Hűbériség
A kora középkorban a világi főúr és az egyházi főméltóság egyaránt földbirtokosnak, földesúrnak számított. A földbirtokok között azonban különbséget tettek aszerint, hogy kitől származott. Az ősi, öröklött családi birtokot megkülönböztették az adománybirtoktól. Ősi birtoknak számít ott az a földterület, amelyet a volt törzsi-nemzetségi arisztokrácia saját családi birtokaként szerzett meg a megtelepedés idején és azt meg is tudta tartani. Ezt a birtokot patrimoniumnak nevezték, a pater, "atya" szó után.
A hűbér, az adománybirtok egy újfajta birtoklási formát jelentett, amely először a Karoling Birodalomban jelent meg. A Karoling királyok birtokadományokat adtak az őket szolgáló kíséret hűséges tagjainak. Ezt az adományt, amennyiben az adományozó nem követelt cserébe fegyveres szolgálatot, hanem mintegy ajándékul adta, beneficiumnak, amennyiben katonai és egyéb szolgálatokért cserébe adta, feudumnak nevezzük. Erről a birtokformáról kapta nevét e történelmi korszak, a feudalizmus. Az adományozó - a hűbérúr vagy senior ("idősebb") - és a megadományozott - a hűbéres vagy vazallus ("kísérő") - kölcsönös kötelezettségeket vállalt egymás iránt. A vazallus örök hűséget fogadott, hogy hűbérurát kardjával és tanácsaival szolgálni fogja, a hűbérúr pedig birtokot adott és védelmet ígért hűbéresének. Az adománybirtok kezdetben feltételekhez kötött és bármikor visszavonható volt, tehát a hűbéres csak akkor tarthatta meg, ha valóban eleget tett kötelezettségeinek. Az idők folyamán azonban elhomályosult az adományozó és a megadományozott személye, néhány generáció után a személyes kötődés feledésbe merült, így az adománybirtok a családon belül végleg örökölhetővé vált.
A földesurak, ha elég tehetősek voltak és bővelkedtek a földbirtokokban, maguk is adományozhattak földeket. A király vazallusa így egyben hűbérúr is lehetett, saját hűbéreseket gyűjtve maga köré. Így jött létre a hűbéri láncolat: a király, a nagyobb és kisebb hűbéresek közötti piramisszerű szervezet. (Nem mindenhol alakult azonban ki a teljes hűbéri lánc. Magyarországon például csak a királynak volt joga birtokadományokat adni.) A legkisebb hűbéreseknek már nem tellett adományokra, nekik "csak" paraszti rendű alattvalói voltak. Az adományozás, a hűbéreskü mindig ünnepélyes keretek között zajlott le.
Fontos kiemelnünk, hogy a megadományozottak között voltak a főpapok is, akik püspöki birtokaikat királyi hűbérként kapták. Az uralkodók emiatt igényt tartottak az egyház irányítására, a püspökök kinevezésére és beiktatására, ami később kiváltotta Róma rosszallását és ellenállását. A hűbériség rendszere a Karoling-kor után szinte egész Nyugat-Európában elterjedt, és az állami-politikai berendezkedés alapja lett. A kora középkorban a legnagyobb birtokokkal a fejedelmek és királyok rendelkeztek. A birtok volt hatalmuk alapja, az, hogy a királyi birtokokból még bőséges adományokra tellett. Ezért ezt a kort a patrimoniális monarchiák korának is szokták nevezni. A király adományozásai révén maga mögött tudhatta az egyház támogatását, ő rendelkezett a legnagyobb katonai kísérettel, hűséges - de gyakran önálló hatalomra vágyó - lovagokkal vette körül magát.
Jobbágyság
Fokozatosan létrejött a jobbágyság korábbi rabszolgák, colonusok, szabad germán parasztok összeolvadásának eredményeként. A jobbágy csak használója volt telkének, de azt szabadon örökíthette. A telek nagyságának mértékében szolgáltatásokkal tartozott a földesúrnak. Ez több részből állt. Meghatározott időtartamú robottal tartozott a földesúrnak, ami azt jelentette, hogy az allódiumot kellet művelni, szállítani, építkezni. Az allódium a földesúr saját kezelésű birtoka. A roboton kívül terményadót is kellett fizetnie a jobbágyoknak, és ajándékokat adni, nagyobb eseményekkor. Érdekelt volt a termelés fokozásában, hisz minél többet termelt, annál többet kapott. A jobbágy személyileg is függött urától, mert költözködése fölött a földesúr döntött.
A termelés rendjét a faluközösség szabta meg. A falu közösen birtokolt határát dőlőkre osztották és meghatározták, hogy melyikben mit kell termelni. Évenként minden dőlőben osztottak valamennyi családnak megfelelő parcellát. Sorshúzással döntötték el, ki melyik területet műveli. Ezeken a falu által meghatározott növényt kellett termelni (nyomáskényszer). A paraszti tulajdon örökölhető volt. A dűlőkön kívül voltak közös használatú területek, mint például, patak, tó, erdő, legelő.
A jobbágy szó régi jelentése ‘jobb ágyból született’, azaz előkelő. A 13. századig így nevezték a király kíséretét adó előkelőket (“a király jobbágyai”) és a várjobbágyokat. A 13. század folyamán, a nagy társadalmi átalakulások idején megváltoztak az elnevezések is: az előkelőből báró lett, a “kisebbekből” nobiles, az alávetettekből pedig jobbágy. Az egységes jobbágyi állapot általában felemelkedést jelentett, a jobbágyság ugyanis túlnyomó részben szolga, részben félszabad állapotú rétegekből alakult ki, akik a nagy birtokadományozások során földesúri joghatóság alá kerültek.
Foglalkozását tekintve a jobbágy önállóan gazdálkodó telkes parasztot jelent, aki szabad költözési joggal, telkének birtokjogával és annak örökösödési jogával, valamint saját munkaeszközökkel és személyes tulajdonnal rendelkezett. A telken épített ház, a munkaeszközök, a személyes holmik a paraszt tulajdonát képezték, ezeket gyermekei és özvegye örökölhették. A szabad költözési jog értelmében a jobbágy - ha adókötelezettségeit teljesítette - ingóságait magával víve átköltözhetett egy másik földesúrhoz vagy a városban próbálhatott szerencsét. Bár több törvény biztosította a szabad költözést, a 16. századtól egyre erőteljesebb lett az a törekvés, hogy a birtokosok a jobbágyokat “röghöz kössék”. A jobbágyság volt a kor egyetlen “adóalanya”, hiszen a városok adózása csak később vált jelentőssé. A jobbágy nemcsak földesurát tartotta el, hanem az egyházat is, és a királynak is különféle adókkal tartozott.
A parasztok a rendi országgyűlésekre követeket nem küldhettek, ezért a jobbágyságot, melynek nem voltak kiváltságai, nem is tekintették rendnek. A jobbágy jobbágynak született és az is maradt, felemelkedése azonban nem volt lehetetlen. A szabad költözés jogán a városokba költözhetett és kézműves lehetett belőle. Tanulhatott a plébániai és a magasabb egyházi iskolákban, papnak vagy szerzetesnek állhatott, esetleg még az egyházi ranglétrát is végigjárhatta. De ez csak keveseknek sikerült.
Mezővárosok
A mezővárosok a 13–14. században kezdtek kiformálódni. Fejlődésüket elősegítette az egyre növekvő árutermelés, a helyi kereskedelem és piac iránti igény, valamint a jobbágyság szabad költözési joga, amely lehetővé tette, hogy a parasztok e településekre költözhessenek. A mezővárosok többsége egyházi és földesúri falvakból fejlődött ki. Első lépésként a lélekszámban és vagyonban folyamatosan gyarapodó falu megkapta a vásártartás jogát. További kedvezménynek számított, hogy uruk ellenőrzése mellett bírót, papot választhattak maguknak; ezenfelül földesúri szolgáltatásaikat egy összegben fizették – ezzel lazult a parasztpolgár személyes függése földesurától. A mezővárosok alapvetően abban különböztek a szabad királyi városoktól, hogy továbbra is földesúri joghatóság alatt álltak, a lakosság jogi tekintetben jobbágyállapotú volt, polgáraik felett az úriszék ítélkezett, a tisztségviselők választásába a birtokos beleszólt. A mezővárosok nem emelhettek falat városuk köré, a rendi országgyűléseken nem volt képviseletük, lakosságuk pedig túlnyomórészt magyar volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
