Nagyhatalmi vetélkedés

A nagyhatalmak vetélkedésének az 1871 és 1914 közötti korszakban három fő területe volt:

• német – francia ellentét;
• a balkáni, „keleti” kérdés;
• a gyarmatokért folyó versengés.

A német-francia ellentét a sedani vereségtől számítva egészen a második világháború befejezéséig végigkísérte az újkori történelmet. A balkáni államok helyzete Oroszország, a Monarchia és Anglia vetélkedésének színterévé alakult. Oroszország a tengerszorosok megszerzésétől remélte korábbi nagyhatalmi potenciáljának visszanyerését. Anglia tengeri hatalmának csorbítását, a Monarchia pedig egy nagy déli szláv állam létrejöttét akarta megakadályozni.

A gyarmatokért folytatott küzdelem Anglia és Franciaország érdekellentéteinek alapját képezte.

A német – francia vetélkedés

A Németország megalakulásától (1871) Bismarck menesztéséig (1890) terjedő korszak politikatörténetét két tényező határozta meg: Bismarck törekvése Franciaország elszigetelésére és Oroszország háborúi „és békéi” a Balkán-félszigeten. 1871 után Bismarck, a „vaskancellár” célja a status quo megerősítése, Franciaország elszigetelése volt. Tartott attól, hogy Németország ellen a francia diplomácia megszervez egy francia-orosz-osztrák szövetséget.

Franciaország, miután belpolitikailag konszolidálódott, revansot hirdetett Németország felé. Célja az elvesztett területek (Elzász-Lotaringia) visszaszerzése és a német terjeszkedés visszaszorítása volt. A kétfrontos háború rémétől rettegő Bismarcknak sikerült is Franciaország elszigetelése.

A „három császár szövetsége”(1873)

1873-ban, nagyrészt Andrássy Gyula bábáskodásával, létrejött a német-orosz-osztrák császár szövetsége. A szövetség azonban ingatag lábakon állt, mert a Monarchia és Oroszország között a balkáni kérdésekben komoly érdekellentét volt. Igazolja ezt az 1877/78. évi orosz-török háborút lezáró San Stefánói béke is, amely szerint a győztes oroszok Törökországot szinte teljesen kiszorították volna Balkánról, s az általuk létrehozott „nagy Bulgária” a balkáni cári diplomácia biztos támasza lett volna. Az orosz előretörést sem Anglia, sem a Monarchia nem tűrhette, ezért a nagyhatalmak Oroszországot Berlinben tárgyalóasztalhoz ültették (berlini kongresszus 1878). Megállapodtak abban, többek között: hogy nem jöhet létre „nagy Bulgária”; megakadályozták, hogy Oroszország megszerezze a Boszporusz vidékét; stb.

A „kettős szövetség” (1879)

Az egyébként is ingatag három császár szövetsége a berlini kongresszus után végképp formálissá vált. 1879-ben létrejött Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia között a kettős szövetség. A megállapodás szerint Oroszország támadása esetén katonailag támogatják egymást, egy német-francia háború esetére pedig a Monarchia semlegességet ígért.

 A „Hármas szövetség” (1882)

Olaszországot franciaellenessége hajtotta Németország felé. Ugyanakkor komoly érdekellentétei voltak a Monarchiával Dél-Tirol és a dalmát városok miatt. Olaszország „bizonytalan” szövetséges volt, a szerződés ugyanis kimondta, hogy ha Angliával hadiállapotba kerülnének Olaszország semleges, marad.  Túl közel volt Málta szigete. 1883-ban Románia is csatlakozott a hármas szövetséghez.

Német-orosz viszontbiztosítási szerződés (1887)

A szerződés értelmében:

• Németország semlegességet ígért arra az esetre, ha Oroszországot megtámadná a Monarchia
• Oroszország viszont semlegességet ígért egy esetleges német-francia háború esetében

A szerződés Franciaország elszigeteltségét teljessé tette, a bismarcki „Európa politika” -a nagyhatalmak gyarmati versengése miatt- sokáig sikeres volt. Németország Franciaországnak nem adott alkalmat a revansra. Az események azonban nem álltak meg ezen a ponton, Németország az 1890-es évektől új, agresszívebb politikába kezdett. Az „Európa politikát” „Világpolitika” váltotta fel. Az 1888-ban trónra lépő II. Vilmos császár menesztette Bismarckot (1890), megkezdődött az agresszív külpolitika időszaka. Németország „helyet követelt magának a Nap alatt”.

Az egyenlőtlen fejlődés megnövelte Németország súlyát. Németország a világ második (első az USA), Európában vezető ipari nagyhatalma lett. A második ipari forradalom periódusában remekül kihasználta a „későn kezdők” előnyeit, a legmodernebb technikát és üzemszervezési eljárásokat. Németország ráadásul megkapta Elzász-Lotaringia nagy vasérctelepeit és az óriási hadisarcot. A német monopóliumok és a nagybirtokok vezetői, illetve a mögöttük álló tömegek érdekeinek nagyon is megfelelt a világ újrafelosztásának a gondolata vagy a németek totális európai hegemóniája. Az 1890-es évektől Németország politikáját már nem a szövetségi rendszerek létrehozása, hanem a folyamatos agresszió jellemezte. Egy leendő háború képét vázolta fel, hogy

• Németország hadikiadásai megháromszorozódtak;
• Megindult a Tirpitz admirálisnevéhez fűződő flottaépítési program.

A gyarmatbirodalmát folyamatosan növelő és az európai egyensúlyra kényesen ügyelő Angliát politikai irányváltoztatásra kényszerítették a német törekvések.

Az orosz-francia szövetség (1893)

1890-ben Németország nem újította meg a német-orosz viszontbiztosítási szerződést. Az orosz diplomáciának ez intő jel volt arra, hogy elfelejtse a krími háborút, a franciák felé közeledjen. Így került sor a katonai szövetség megkötésére.

Az antant létrejötte (1904)

Anglia és Franciaország rendezte gyarmati ellentéteit és megkötötte az entente cordiale-t (antant kordiál, szívélyes megegyezés) elnevezésű szerződést. A szerződésben Anglia lemondott Marokkóról Franciaország javára, Franciaország pedig lemondott Egyiptomról az angolok javára. Franciaország elszigetelésére irányuló német politika megbukott.

Az angol-orosz szövetség (1907)

1907-ben Anglia is katonai szövetséget kötött Oroszországgal. E két ország között is gyarmati konfliktusokat kellett rendezni: Afganisztánban és Perzsiában. E szerződéssel megszületett a hármas antant és bezárult a kör Németország és szövetségesei, Ausztria-Magyarország s a bizonytalankodó Olaszország körül.