Liberalizmus

A liberalizmus szót magyarul általában szabadelvűségnek fordítják. A kifejezést a napóleoni háborúk alatt Spanyolországban kezdték használni, a „szabadság híve” értelemben.

Az eszme a felvilágosodásban gyökerezik, ugyanis ekkor jelentették ki, hogy az embernek vannak elévülhetetlen jogai. A liberalizmus a polgári szabadságjogokat alapvető értéknek tartja. A gazdaságban is érvényesíteni kívánja ezeket, ezért támogatja a piaci versenyt. A legkedvezőbb államformának a konszenzuson, közmegegyezésen alapuló képviseleti demokráciát tartja. Célul tűzi ki a jogállamiság megteremtését, úgy véli azonban, elegendő, ha a hatalmat az állam az alkotmányos keretek között gyakorolja, nem szükséges, hogy a szerepe túlzottan megnőjön, s így beleszóljon a lakosok életébe vagy a gazdaság működésébe. A liberalizmus bízik az értelemben, az emberek bölcs belátásában, jellemző rá a tolerancia, mások viselkedésének az elfogadása. A szabadság határait a legtágabb értelemben úgy határozza meg, hogy minden szabad, ami másnak nem árt. Az eszme a káosz kialakulásának, az állami hatalom felbomlásának a veszélyét rejti magában.

A XIX. század második felére Európa legnagyobb részén a forradalmi hullámnak köszönhetően megtörtént a polgári átalakulás, a szabadságjogok kiterjesztése, így a liberalizmus képviselői megvalósították elsődleges célkitűzésüket. Ugyanakkor a létrejövő polgári államokban a központi hatalom szerepe igen megnőtt, új, szociális jellegű feladataik miatt. A szociális háló kiterjesztésének, az állami gondoskodásnak a pozitívumát azonban a liberálisok sem tagadhatták. Ennek fényében új célt fogalmaztak meg: olyan jóléti állam létrehozását, ahol a szabadságjogokat minél inkább tiszteletben tartják.

Társadalmi bázis: nagypolgárság, kereskedők
Képviselői: John Stuart Mill, A. de Tocqueville

Nacionalizmus

A kifejezés a náció, nemzet szóból ered.

A nacionalizmus a nemzeti öntudaton, összetartozáson alapszik. Összekötő kapocsnak nem a közös uralkodót, hanem az azonos nemzethez való tartozást tekinti. Ápolja a nemzeti jellegzetességek hordozóit: az anyanyelvet, a nemzeti kultúrát, irodalmat, történelmet, zenét, igyekszik megőrizni a tradíciókat, néphagyományokat. Az összetartozás kifejezésére gyakran szimbólumokat használ. (zászló, címer, kokárda…) Legfőbb veszélye abban rejlik, hogy a más nemzethez tartozókat hajlamos ellenségnek tekinteni.

A nacionalizmus eszméje a XIX. század folyamán meghódította egész Európát, és összekapcsolódott a nemzeti függetlenség kivívásának, nemzetállamok létrehozásának a gondolatával. A nagy francia forradalom során teljesedett ki elsőként. Az 1820-30-as években a nacionalizmus hatására forradalmak robbantak ki Spanyolországban (1820), Portugáliában (1821), Olaszországban (1820-21: az ún. „carbonari” felkelés, ami onnan kapta a nevét, hogy a politikusok szénégetőknek öltöztek), Görögországban (1821-29: a „filhellén” szövetségnek köszönhetően a görögök kivívták függetlenségüket a Török Birodalommal szemben), Franciaországban (1830: az ún. „júliusi forradalom”), Belgiumban (1830: függetlenség kivívása a hollandokkal szemben) és Lengyelországban (1830-31: a lengyelek sikertelen küzdelmet folytattak annak érdekében, hogy elszakadjanak Oroszországtól), majd 1848-ban a német fejedelemségekben, és a Habsburg Birodalomban is. A század végére az eszme elérte az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi népét, valamint a Balkán-félsziget lakóit.

Közben szélsőséges, hatalmi célokat alátámasztó változatai is megjelentek. Ilyennek tekinthető a sovinizmus, a pánszlávizmus, a pángermánizmus, az irredentizmus (minden olyan területet egyesíteni akar, ahol egy adott népnek (pl. olaszoknak, szerbeknek) élnek tagjai). Az angolok („a világ civilizátorai”) vagy a japánok is a nacionalizmusból, saját nemzetük kiválóságából, feljebbvalóságából vezették le gyarmatosításuk okait. A soknemzetiségű birodalmakban (Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország) a nacionalizmus terjedése feszültségeket szült, ugyanis a többségi nemzet nem engedett a kisebbségben lévők követeléseinek, elnyomta törekvéseiket.

Konzervativizmus

A vallásellenesség, a hagyományos keretek fellazulása, a nagy francia forradalom során tapasztalt terror a társadalom bizonyos csoportjait a gyors változások elutasítására ösztönözte. Így született a konzervativizmus eszméje.

Az ideológia legfontosabb célkitűzései: a rend, rendezettség biztosítása és az értékek megőrzése. Úgy véli a rend a tekintély tiszteletéből ered, ezért világképe hierarchikus, megköveteli az engedelmet, a tiszteletet a feljebbvalóval szemben. A tradíciókra, a hagyományos értékrend megőrzésére támaszkodik, a vallás, a család biztosítja számára a folytonosságot és az összetartó erőt. Árnyoldala, hogy a társadalmi viszonyok konzerválására törekszik, gyakran túl merev, fél változtatni, továbbá, hogy csak a saját értékrendjében bízik, ezért nem elég toleráns, nem fogadja el az újat vagy az eltérőt.

A Szent Szövetség (1815) aláírói (I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király, I. Ferenc osztrák császár)a konzervativizmusra, mint a régi feudális rendszer fenntartásának ideológiai alapjára tekintettek, így a század első felében kibontakozó forradalmakat gyakran közös erővel igyekeztek letörni. A XIX. század második felére a konzervativizmus megerősödött, alapelvein nem változtatott. Ugyanakkor új tartalommal, az állami szociálpolitika gondolatával telítődött, mellyel a társadalmi feszültségeket igyekezett tompítani.

Képviselői: Edmond Burke, Clemens Metternich

Szocializmus

Ezeket a mozgalmakat az első ipari forradalom kedvezőtlen társadalmi hatásai hívták életre: a munkástömegek kiszolgáltatottsága, rossz életkörülményei, nyomorgása, létbizonytalansága.

1. Az utópikus szocialista irányzatok a jótékonykodáson túlmutató, hosszú távú, ám csupán elméleti megoldásokat ígértek. Közös jellemzőik, hogy szélesebb tömegek helyzetén akartak javítani, egy eljövendő boldog, igazságosságon alapuló társadalom nevében kívánták korlátozni a magántulajdont, a versenyt, a piacot, illetve növelni az állam szerepét. Az utópikus szocialista elméletek közé soroljuk például Fourier falanszterét vagy Saint-Simon, Cabet, Owen gondolatait.
    
2. A legnagyobb hatású szocialista irányzat az ún. tudományos szocializmus vagy történelmi materializmus volt. Kidolgozói Karl Marx (német zsidó értelmiségi családból származott; jogi, történelmi és filozófiai tanulmányokat folytatott) és Friedrich Engels (német származású textilgyáros, Párizsban ismerkedett meg Marxszal). 1848-ban Londonban adták ki a Kommunista kiáltvány című röpiratot. Ebben Marx a történelmet mint osztályharcok egymásutánját írja le, melynek mindenkori mozgatója a magántulajdon. A történelem kiindulópontjának az ősközösséget tekinti, amikor még nem létezett magántulajdon. A magántulajdon megjelenésével azonban a társadalom egymással szembenálló „osztályokra” bomlott. A küzdelem eredményeként egyre magasabb szintű társadalmak születnek. Marx szerint saját korában a vagyonos burzsoázia küzd a nincstelen proletariátussal. A munkásság felszabadításának eszköze a fegyveres proletárforradalom, mely proletárdiktatúrát hoz majd létre. Ez meg fogja szüntetni a magántulajdont, vagyis végső soron meg fog születni a kommunizmus. Ilyen eszményi körülmények, rendezett viszonyok között pedig nem lesz többé szükség az államra sem. Marx művének legfőbb hiányossága, hogy nem írta le, hogyan működhetne demokratikusan az általa elképzelt ideális társadalom.

Marx és Engels munkássága kezdetben visszhang nélkül maradt, a század utolsó harmadában azonban a munkáspártok, munkásszervezetek ideológiája döntően az ő gondolataikra épült. A XX. században ezek a pártok már képesek voltak hatalomra kerülni.

Kiegészítés

A század második felére Nyugat-Európában a szocialista és munkásmozgalmak helyzete, lehetőségei sokat javultak. Egyrészt hatalmas üzemek jöttek létre, ahol azonos problémákkal küszködő emberek dolgoztak, akik szakszervezetekbe, munkáspárt(ok)ba tömörültek. Másrészt a polgári szabadságjogokat valamennyi állampolgárra kiterjesztették, így nem gördült törvényes akadály szervezkedésük elé. Ugyanakkor a javuló életkörülmények, a szociális biztonság, az általános szavazati jog bevezetése a munkáspártok vezetőit arra sarkallta, hogy vegyék revízió alá a szocializmust. Eduard Bernstein a proletárdiktatúra helyett a demokratikus szocializmust, a társadalmi tulajdon helyett a vegyes tulajdont, az erőszakos forradalom helyett a békés átmenetet tartotta kívánatosnak. Lassalle a bérharcot értelmetlennek nyilvánította, ugyanis szerinte a társadalomban „vasbértörvények” uralkodnak: vagyis a munkások bére nem emelkedhet tartósan a létminimum fölé. A gyakorlatban leginkább Németországban bontakozott ki a revizionizmus Karl Kautsky centrista vezető irányítása alatt, bár itt a Karl Liebnecht és Rosa Luxemburg által irányított forradalmi marxista szárny is aktív maradt. (Az I. világháború végén majd megszervezik az ún. Spartacus-csoportot.)

A más-más országokban működő munkáspártok folyamatosan kapcsolatot tartottak egymással, a szoros együttműködés eredményeként létrejövő nemzetközi munkásszervezeteket Internacionálénak nevezzük. Az I. Internacionálé 1864-ben alakult, a II. Internacionálé 1889-ben Párizsban jött létre. Ennek 1904-es amszterdami kongresszusán a revizionisták és a radikális forradalmi marxisták között vita alakult ki. A két irányzat között elhelyezkedő csoportot centristáknak nevezték. Az internacionálé végül elítélte a revizionizmust. Távlati célként a hatalom megszerzését jelölte meg, míg pillanatnyi feladatának az általános szavazati jog valamint szociális vívmányok (pl. fizetett ünnepnapok, nyolcórás munkaidő) bevezetését tartotta.

A nyugati változásokkal szemben Oroszországban a cári uralom alatt továbbra is munkástömegek nyomorogtak. Érdekeiket az Oroszországi Szocialista Munkáspárt (OSZDMP) próbálta érvényesíteni. A párt 1903-04-es kongresszusán a jelentős, de valójában kisebbségben lévő forradalmi marxisták Lenin vezetetésével megszerezték a többséget (bolsevik = többség) a centristákkal szemben (mensevik = kisebbség).