• A reformkor érdekegyesítési gondolata elvileg kiterjedt a nemzetiségi érdekek egyeztetésére is, az érdekegyesítő nemzetiségi politika realizálása azonban – mint 1848 bizonyítja – nem sikerült.
• Nemzetiségi kérdésben az egy politikai nemzet koncepciót vallották a magyar politikusok, tehát a nemzetiségek egyénileg minden olyan jogot megkapnak, mint a magyarok, de közösségként nem ismerik el őket, nyelvi kérdésként kezelik különállásukat, nem ismerik el politikai törekvéseiket (pl. kollektív jogok, önkormányzat, területi autonómia).

A tétel kifejtése

• A magyar politikai elit 1867-ben a kiegyezéssel történelmi kompromisszumot kötött Béccsel, aminek értelmében egyesíthette a történelmi magyar államrészeket (Erdély, Határőrvidék), a magyarországi nemzetiségi kérdés pedig magyar belüggyé vált.
• Az 1868-as horvát-magyar kiegyezéssel Horvátország széleskörű önkormányzatot kapott: saját közigazgatást, kormányt, országgyűlést alakíthatott ki és képviselőket küldhetett a magyar országgyűlésbe.
• Az 1868-as nemzetiségi törvény, a korabeli Európa legjelentősebb ilyen témájú törvénye számos liberális elemet tartalmazott.
  • Községi szinten, az alsó fokú bíráskodásban, az oktatásban és az egyházi életben biztosította a nem magyar népek számára az anyanyelv használatát, a nemzetiségi szervezetek és egyesületek megalakításának jogát. A magyar nyelvet nem kellett elemi iskolákban tantárgyként sem oktatni.
  • A törvény azonban nem tért el az egy politikai nemzet elvétől, azaz – az autonómiával felruházott horvátokat kivéve – tagadta a nem magyar nyelvi-kulturális közösségek nemzet jellegét.
• A nemzetiségi elit számára a nemzetiségi törvényben megjelenő felfogás elfogadhatatlan volt. Ők társnemzeti státust igényeltek, föderatív átszervezést vártak.
• Az 1868-as rendezés nemzetiségek iránti toleranciáját a dualizmus kor kormányai egyre kevésbé érvényesítették, a nyelvi-kulturális magyarosításra törekedtek.
  • Trefort Ágoston minisztersége idején 1879-ben megszavazták a magyar nyelv kötelező tanításáról szóló törvényt azzal az indokkal, hogy minden állampolgárnak  hasznos  az  államnyelv  ismerete.
  • A Lex Apponyi (1907) szerint a mindennapi iskolákban a megállapított  tanítási  terv szerint és kijelölt óraszámban olyan mértékben kellett tanítani a magyar nyelvet, hogy a nem magyar anyanyelvű diák a negyedik osztály végére magyarul élőszóban és írásban is érthetően ki tudja magát fejezni.
• Mivel egyik törvény sem volt eredményes (az I. világháború előtt a nemzetiségek 75%-a még mindig nem tudott magyarul), ezért kormányzat és a megyék a nemzetiségi értelmiségre próbáltak hatni, akadályozták a nemzetiségi középiskolák működését. A nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől nem fejlődött, ennek következtében a feszültség egyre nőtt.
• A törvényhatóságok és a községek önkormányzatának szűkítése, a központi hatalom erősítése, valamint a választójog szűk korlátok között tartása és a választások nyílt jellege ugyancsak összefüggött a magyar állam magyar jellegének erősítésére való törekvéssel.
• A nemzetiségek a nemzetiségi törvénynél többet akartak, ezért tiltakozásuk jeléül jó ideig passzív ellenállást folytattak, azaz gyakran nem vettek részt a magyar országgyűlés munkájában. Társadalmi szerkezetüknél fogva és a magyar választási rendszer szabályaiból fakadóan egyébként is kevesebb képviselőjük jutott mandátumhoz, ezért a magyar vezetőréteg nem vette komolyan a feszültség nagyságát.
• Az 1890-es évektől kezdve azonban fokozottabban síkra szálltak jogaik bővítése érdekében. Erre jó példa a román Memorandum-per (1894).
• A XIX. század második felében jelentős arányeltolódások mentek végbe a nemzetiségi összetételben: a magyarság aránya (Horvátország nélkül) 41%-ról 54,5%-ra nőtt.
• A változás alapvetően három dolognak köszönhető:
  • Az életkörülmények javulása miatt megnőtt a természetes szaporulat, s ez elsősorban a magyarokra jellemző.
  • A ki- és bevándorlás is a magyarság arányát növelte, hiszen minden 100 kivándorlóból csak 33 volt magyar.
  • Az asszimiláció (beolvadás) egyrészt felgyorsult a városi német és zsidó lakosság körében, másrészt a vidékről városba költözött, a gyökereiktől – szülőföld, család, egyház – elszakadó emberek a városok domináns etnikumába olvadtak be. (A zsidóság egyenjogúsítására 1867-ben került sor, vallásuk pedig 1895-ben lett bevett vallás.)
• A korabeli adatok hitelét azonban csökkenti, hogy a népszámláláskor sem derült ki egyértelműen az etnikai hovatartozás, hiszen a megkérdezett lehet kettős gyökerű, vagy az asszimiláció hatására a többségi nemzet tagjának is vallhatta magát.

A tétel összegző lezárása

• Magyarországon elnyomták a nemzetiségeket abban az értelemben, hogy önrendelkezési joggal bíró kollektivitásként nem jelenhettek meg a politikában, de olyasféle terror, mint a cári Oroszországban vagy 1915-ben az örményekkel szemben az ifjú török mozgalom részéről, nem mutatkozott. Az önrendelkezés hiányának elmaradása miatt a XX. század elején és az I. világháború alatt a nemzetiségi politikusok már nem az OMM-en belül képzelték el népük további sorsát.
• A XIX. század második fele a nemzetállamok megalakulásának kora Európában, az OMM azonban nem lehetett alternatívája a nemzetállamnak. A határok mentén megvalósuló nemzetállamok biztatására a Monarchia nemzetiségei a nemzeti önmegvalósítás kérdése felé fordultak.

http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/civilizacio/erettsegi-tetelek-nemzetisegi-kerdes-a-dualizmus-idoszakaban