Politikai előzmények

Az Árpád-házi királyok hatalmának alapja a királyi vármegyerendszer volt, amelyet még I. (Szent) István király épített ki. Ez adta a jövedelmet és a hadsereget. A várakban szolgáló várkatonák és tisztjeik, a várjobbágyok, valamint a király fegyveres kíséretét alkotó szerviensek (királyi „szolgák”, vitézek) adták a hadsereg gerincét.

A XII. században az országban uralkodó anarchia idején a királyok csak úgy tudták a maguk számára a nagybirtokosok támogatását megnyerni, ha részükre nagy birtoktesteket adományoztak, néha egész vármegyéket. A szabad elemek királyi függésből földesúri függésbe kerültek. Ez IV. Béla apja, II. András (1205-1235) idején öltött nagy méreteket.

A birtokok eladományozásával a földesúri hatalom egyre nőtt, a királyi hatalom pedig egyre csökkent. Az adományozással elégedetlenkedők pedig királyellenes mozgalomba kezdtek, melyek végeredménye az Aranybulla kiadása 1222-ben. A királyi hatalom gyengesége miatt azonban nem tudott érvényt szerezni a törvénynek.

IV. Béla politikája

• IV. Béla (1235-1270) az apja – II. András – halála után került a trónra. Nagyapját, III. Bélát tekintette a példaképének.
• Hozzáfogott a királyi tekintély visszaállításához, a nagybirtokosok megfékezéséhez. Már az apja idejében is ellenezte a királyi vármegyék eladományozását, megkísérelte visszaszerezni a régi várbirtokokat (királyi bizottságok vizsgálták ki a „haszontalan” adományokat visszavegyék). Ezzel meglehetősen megromlott a király és a bárók közötti viszony. (Béla amúgy sem szerette a bárókat, anyja egykori gyilkosait – Bánk Bán).
• Tovább rontott a helyzeten, hogy a hadsereg növelése érdekében befogadta a tatárok elől menekülő kunokat. A mintegy 40 ezer kunt a Duna-Tisza közén (Kiskunság) telepítette le. Társadalmi ellentét húzódott a magyarok és a kunok között. A nomád pásztorkodással foglalkozó kunok sok kárt okoztak a környező földművelő lakosságnak. A nagybirtokosok annál is inkább szították a tüzet a kunok ellen, mivel a királyi hatalom esetleg ellenük is fordítható fegyverét látták bennük, és a törvény szigorúbban járt el a kunokat megsértő magyarokkal szemben, mint fordítva.
• IV. Béla törekvése az erős királyi hatalomra, annak megteremtésére igen tiszteletre méltó, és az adott korban mindenképpen szükséges is volt. De a király eszközei hibásak voltak. (Pl. a birtokvisszavétel vagy egyesek száműzetése. Ez szembe fordította vele az egész uralkodó osztályt.)

Tatárjárás előzményei, tatárjárás

Julianus barát, aki négy társával még András életében elindult az őshazában maradt magyarok fölkutatására (1237-ben), második útjáról visszatérve hírt hozott a fenyegető mongol támadásról. 1240-ben Kijev a tatár (mongol) horda martalékává lett.

IV. Béla segítséget kérő levelet küldött a pápához, a német-római császárhoz (II. Frigyes) és a nyugati keresztény uralkodókhoz, de sehonnan sem kapott, csak a johanniták lovagrendjétől. 1250-ben IV. Béla a pápához írt levelében keserű szemrehányást tesz ezért.
A tatár betörésért a magyar urak a kunokat vádolták, ezért a kunok királyát, Kötenyt meggyilkolták, s a jelentős katonai erőt képviselő kunokat kiűzték az országból, éppen akkor, mikor minden erőt össze kellett volna fogni a tatár veszedelem ellen. Az uralkodóval való ellentét miatt a főurak a legteljesebb közönnyel fogadták a tatár veszedelem hírét.

A tatárok 1241 tavaszán három hadoszlopban törtek hazánkra. Főseregüket a Vereckei-hágón keresztül Batu kán vezette. Béla hevenyészve összeszedett csapatokkal, a várkatonaság maradványaival és néhány egyházi méltóság magánhadseregével indult ellenük. A magyar sereg a Sajó melletti Muhi-pusztán súlyos vereséget szenvedett, 1241. április 11-én. A király ugyan nagy nehezen megmenekült, de embereinek jelentős része elpusztult.
Rogerius nagyváradi kanonok, aki szemtanúként élte át városa elfoglalását, Siralmas ének c. művében (Carmen miserabile) számol be a csatáról és az azt követő pusztításról.
Béla a csata után II. Frigyes osztrák herceghez menekült, aki csak néhány dunántúli vármegye átengedése után engedte szabadon. Végül a dalmát tengerparton, Tran (Trogir) várában talált menedéket közel egy évig. Itt határozta el várandós feleségével, hogy ha lányuk születik Istennek ajánlják engesztelésül a maguk és országuk megmeneküléséért. (Ő lesz a későbbi Szent Margit.)

A tatárok kíméletlenül felégették a városokat és a falvakat, kegyetlenül legyilkolták az embereket. A tél folyamán a Duna jegén is átkeltek. A Dunántúlon azonban elkeseredett ellenállás fogadta őket. Néhány vár (pl. Esztergom, Pannonhalma és Székesfehérvár) sikerrel állt ellen az ostromnak.

A tatárok támadásukat felderítő vállalkozásnak szánták az ország végleges meghódítása előtt. 1242 márciusában a főkán, Ögödej halála után váratlanul kivonultak az országból. (Vagy, mert Batu kán indulni akart a kánválasztáson, vagy pedig taktikai okok miatt). Pusztításuknak sok virágzó település és rengeteg emberélet esett áldozatul. Egy bajor krónikás jegyezte föl, hogy „Magyarországot ebben az évben 350 évi fennállás után a tatárok megsemmisítették.” A megmaradt lakosság azonban ismét elkezdte a termelőmunkát. A király előtt pedig az a feladat állt, hogy a tatárok várható újabb támadása ellen felvértezze az országot.

IV. Béla megváltozott politikája, újjáépítés

• IV. Béla történelmünk kiemelkedő személyisége a „második honalapító”. Az elnéptelenedett országrészeket betelepítette.
• Az Alföldre visszahívta a kunokat, a felvidékre cseh és morva, nyugaton pedig német telepeseket (hospes) hívott. Erdélyben a románok találtak otthont.
• Gyökeresen szakít a tatárjárás előtti politikájával. Lemondott a királyi várbirtok visszaszerzéséről, sőt adott még birtokokat a főuraknak. Arra kötelezte azonban őket, hogy erősítsék meg magánhadseregeiket (páncélos egységek), s a tatárjárás tapasztalatai alapján szorgalmazta, hogy erős kővárakat építsenek.
• A várépítésben maga járt elől: Visegrádon, a budai várhegyen és Sárospatakon erősségeket emeltetett.
• Külpolitikájában ugyancsak döntő fordulat állt be. Mivel a tatárjárás idején meggyőződött arról, hogy nyugati segítségre nem számíthat, a tatárok fenyegette halicsi fejedelemmel, és a lengyelekkel lépett szövetségre.
• Ugyanakkor törekedett a nagybirtokosokkal szembenálló rétegeket támogatni – megerősíti a szerviensek jogait. (1267. évi törvény)
• A városoknak kiváltságlevelet, néhánynak pedig vámmentes kereskedelem jogot adott. Selmec- és Besztercebánya jelentőssé válik (ezüst- és rézbányászat).
• A szerviensek megyénkét 2-3 választott képviselőt küldhettek az Országos Törvénykezési Napokra (Székesfehérvárott).

A közép- és kisbirtokosok nagy része függő viszonyba került a nagyuraktól. A hűbéri szolgálatot vállaló közép- és kisbirtokosokat familiárisoknak nevezték. (Ez a familiárisi kapcsolat nagyon hasonlított a nyugati feudalizmus hűbérúr-vazallusi viszonyához, ám itt a bárók megnövekedett hatalma következményeként alakult ki, és nem volt örökíthető).